tépelődéseim

2010 augusztus 30. | Szerző: andrea8 |

 Mostanában nem volt kedvem írni, de most azért muszáj kiadni magamból. Múlt héten csütörtökön a tesómmal meló után csavarogtunk kicsit, mert szalma volt. Jó volt, lötyögtünk kicsit. Este épp befejeztük a bevásárlást, mikor hív a keresztanyám, hol vagy, kivel, mit csinálsz, gyorsan leráztam, a tesóm meg mosolygott. Szombat délbe hív, menjek hozzá kajáért, mondom neki most ebédeltem, főztem úgyhogy van bőven kajám, erre ő ellentmondást nem tűrően, követelőzve vágott vissza. Letettem a telefont, pontosabban az ágyra dobtam, kedvem lett volna valamit összetörni. Lenyugodtam. Nem tudom miért lett ilyen a kapcsolatunk, de nekem nincs kedvem helyrehozni. Vasárnap jött a tesóm és elmondtam neki, hogy neki könnyű ide ugrik öt percre, neki nem kell ezt végigcsinálnia. Egyébként már észrevettem, hogy ha tesóm is itt van teljesen másképp beszél a keresztanyám, csak amikor ketten vagyunk, olyan mint akinek elmentek otthonról. Jön a rossz idő és nekem mennem kell hozzá aludni, nem tudom, hogy bírtam a múltkori majd félévet, most biztos nem fog menni. Teljesen felőröl. Vele nem lehet beszélgetni, őt nem érdekli semmi, kritikus, negatív, ha mondok valamit támadásnak veszi, idegenekkel szembe nekik ad igazat helyettem, ellenőrizget….komolyan agyrém. Mindig egyedül élt és azt hiszi kettecskén fogunk megöregedni, ja előbb vágom fel az ereimet……De sajnos már ismerősöktől is hallom, hogy milyen lett, de még mindig ő a frankó ember. És az a legelképesztőbb, hogy fogalma sincs, hogy miért vagyok ilyen vele, hogy miket művelt velem, észre se veszi magát. Mindig segítettem, ott voltam ha kellett, magamat háttérbe szorítva és ő a legnehezebb időkbe, meg se kérdezte, hogy nem kell valamit segíteni, valakinek szólni, meg ilyenek. Ezek után azért elnézést, de nincs kedvem mosolyogva játszani, hogy minden baromi jó. Nagyon nehéz, hogy az embernek meg kell birkóznia az élettel, munkáért, pasiért stb. de hogy még otthon a saját családjával is megy a játszma, azért az már nagyon kifárasztja az embert lelkileg. Soha nem felejtem el a ” mindenkinek magába kell lerendezni” szöveget. Ezzel nagyon megbántott. Nem lehet megosztani a problémákat otthon, megbeszélni őket. Már mondták nekem, hogy ne hallgassak rá, igaz, soha nem kaptam tőle érdemi tanácsot. De szerintem soha nem voltunk egy véleményen. Most meg inkább nem szólok semmit, igyekszem minimálisra csökkenteni a találkozásokat, bár őszintén nem is bánom, ha nem látom. Olyan mintha nyilakat lőne felém, amik állandóan megsebeznek, csak az okát nem értem. Olyan nagy baj, hogy felnőtt nő vagyok, aki társat keres és élni szeretne kicsit? Nem tudom ezzel mi a baja? Egyébként meg nem ő a szülőm, bár az Apukám soha nem viselkedett így velem. De tőle most már nem tűröm ezeket, semmi joga és alapja erre a viselkedésre. Fáraszt. Nagyon.

Véget ért a nyár pasi, boldogság, öröm nélkül. Elröpült az idő. Tudom nehezen válok meg dolgoktól, helyzetektől. De akkor is. Most jönnek a hideg, sötét hosszú esték. Ősszel valahogy kifut belőlem a remény, nincs kedve senkinek kimozdulni, az ismerkedés is nehezebb…..

Van egy nagyon kecsegtető pályázat, ketten a tesómmal “menedzseljük” vagyis segít elküldeni amit kell. Aztán várunk és várunk….

Azért ma hétfő van és láttam többször is az álompasit, szerintem ma én is téma voltam, mert mind a hárman utánam fordultak, na jól beéghettem, azért remélem nem bár szerettem volna hallani mit mondhattak, biztos megjegyezték , hogy mindig arra járok. Nem tehetek róla, hogy csak Ő jár a fejemben és a testem különböző pontjain is:))))))

Ja és ma magyar-szerb / azt hiszem / vízilabda meccs, kéretik szurkolni én sajna már csak egyedül….