…

2010 augusztus 12. | Szerző: andrea8 |

 Ülök a gép előtt, nyitva az ablak, igazi nyári idő és hallgatom amint a halálos beteg szomszéd ordít. Megrázó. Sőt. A férje otthon ápolja, jómódúak még külföldi őssejtkezelésen is voltak, úgy tűnik hiába. A nő nem tud beszélni csak jajgat és sír. 46 éves. Arra gondoltam, hogy a férje, hogy tudja ezt lelkileg kezelni már lassan 2 éve. Mennyit kell szenvedni még? Én is csináltam, majd’ belehaltam. Telik az idő, de azt hiszem örökké hordozom ezeket az “élményeket” vagy nem tudom mi a jó szó rá. Ritkán találkozom a férfival, de néha oda mennék és szeretnék mondani valamit, hátha nincs kivel beszélnie, mikor jön felém az utcán olyan mintha magamat látnám jó egy évvel ezelőtt, persze hozzám se jött oda senki, de ettől függetlenül szeretnék segíteni másnak.Mert én is voltam ebben a cipőben és nagyon rossz volt. Persze vannak bunkó emberek és az ápoló és gyászoló hozzátartozó nehezen szűri ki, hogy ki az aki valóban azt mondja ahogy érez. Nekem is jöttek a hülye közhelyekkel inkább ne mondtak volna semmit, még az is jobb. Mert ezek az emberek csak megtanulták a sablonokat, mint a gép ami be van programozva, a gyászolónak ezt kell mondani, esküvőn azt kell mondani stb.

Már reggel ilyenekkel foglalkozom sajnos. Pedig nem szabadna magamra vennem mindent, de hát szociálisan túl érzékeny vagyok. Ez vagyok én. Azért vágyom arra, hogy egyszer egy blogbejegyzésem végre valami nagyon pozitív dologról fog szólni végre, de az életnek vannak árnyoldalai is még ha az emberek homokba dugják a fejüket akkor is.