július 31.

2010 július 31. | Szerző: andrea8 |

 Egy éve, július 31. 17.05 Apa örökre lehunyta a szemeit a két kezemben, jelenlétemben. Csak mi ketten voltunk / kórházi szobatársakat leszámítva/ meg a szörnyű pillanat, soha nem fogom elfelejteni, csak az a kérdés mikor lesz könnyebb. Talán soha. Cipelem ezt az élményt életem végéig. Kezd a nap előbújni, kis halvány fénysugarak próbálják az esőt felszárítani, meleget árasztani. Milyen küzdelmes az élet. Úgy szeretnék Veled beszélni, látni és nemcsak az álmaimban. Igazságtalan az élet. Küzdöttem Érted, Veled. Harcoltam mindenkivel Érted, Veled. Alul maradtam. Az én könnyeimet is felszáríthatná a nap. Majd egyszer. Talán. Szeretlek. Örökké. Mondtam és Te mosolyogtál. Most is mosolyogsz, mert kisütött a nap. Viszem tovább, ne aggódj. És leszek én is boldog, ígérem. Magamért, Érted, Értünk.