ez van

2010 július 30. | Szerző: andrea8 |

 Olyan az életem, mintha egy mocsár közepén állnék, beleragadtam, ebbe a ragacsos, hideg, nyálkás valamibe, csak állok, próbálok mozdulni. Nem megy. A lábaim nem mozdulnak, körbe nézek, látok, a kezeim szabadok, de a lábaim egy helyben állnak. Kegyetlen. Egy kéz kell ami megfogja az enyémet, hát ha úgy meg tudnék mozdulni, nem kell kihúzni, csak megfogni a kezemet és talán megmozdulnak a lábaim.

Hajnali fél kettő. Felébredek. Kint halkan kopog az eső. Itt vagyok. Rám jön a sírás. Folyik le az arcomon a könnyáradat. Fekszem az ágyon. Hallom a messzi távolban egy tehervonat zúg el, nem messze suhancok kiabálnak és az eső csak esik, esik…..vele együtt a könnyeim. Lassan megnyugszom. Már nem sírok. Megkönnyebültem. Valami kijött belőlem biztosan. Jól esett. De azért most kicsit rám ült a szomorúság, majd csak jön valaki aki elkergeti…..

Nem akarok többet harcolni. Elfáradtam.

Boldogan akarok élni végre.